……..

És akkor azt mondtad, vége. Bár voltak
baljós előjelek, de engem, talán, mert
nem volt megfelelő az időpont, talán,
mert nem volt illő az alkalom, váratlanul
ért, és egyszerűen nem tudtam mit
kezdeni vele. Méltósággal mondtad, és
arra kértél, fogadjam el én is
méltósággal, mert nem lehet rajta
változtatni, meg nem is volna érdemes.
De én nem tudtam elfogadni. (…)
Annyira lekötötte a figyelmemet az
igyekezet, hogy nem vettem észre: amit
én veszteségnek vélek, az neked már
nyereség. De amikor észrevettem, hogy
az, és nem részegedsz meg tőle, hanem
józan maradsz, és együttérzőn próbálod,
ha nem is megszüntetni – mert
megszüntetni nem szüntetheted meg -,
legalább enyhíteni a fájdalmat, akkor
észhez tértem, és attól kezdve hagytam,
hogy segíts. Noha tudtam, ez a segítség
már nem nekem szól, akinek még az vagy,
aki voltál, hanem egy idegennek, aki már
nem az neked, aki volt, de akivel együtt
kell majd élnem, hogy te is ugyanolyan
idegen légy nekem, és úgy gondoljak rád,
mint valakire, aki volt, de már nincsen.
Oravecz Imre