Álmodtam

Aludtam. Veled álmodtam. Nálad voltunk, elvittél. Nem szóltál csak magadhoz öleltél. Én mutattam, hogy állj mögém. Megtetted és a kezeidet előre húztam. Tenyerem a kézfejeden pihenve vezetett, mutatta az utat neked. Mélységbe és magasságba. Arcomhoz emeltem és lassan  végig simítottam a szemem, orrom, arcom végül ujjaiddal a szám vonalát. Számba csusszant ujjad szopni kezdtem nyelvemmel körbe. Kezed lejjebb csúsztattam a nyakamhoz majd nem gyengéden nem sietve a melleimhez. Körbe-körbe simogatva apró köröket írtál, mint mikor csak rajzolsz unalomból a papírra simogattad a mellemet. Már fordítottál volna, de nem engedtem. Kezeid a hasamon vezetve elértük a fenekemet, kissé belemarkoltál, hogy érezzem neked sem könnyű, te is úgy kívánsz mint én téged. Előre vezettem kezed lábaim közt bújó forró ölemhez. Ujjaid vezetve mutattam mi az ami gyönyört okoz. Lassú köröket írunk le kezünkkel, hogy előbújjon az a kis csoda, ami oly nagy örömöt tud okozni. Majd erősebben, hogy már zihálok és kapkodom a levegőt. Ujjaid már önálló életre kelve testem izzó barlangjában keresi, kutatja mi boldogságot hoz. Már nem látok semmit, nem érzem, hogy mögöttem állsz az erő elszállt belőlem. Mikor újra felnézek csillogó szemeid látom.

Helena Winter