Megismersz valakit. Látod képeken, beszélgettek. Elképzeled milyen élőben, milyen lenne a vállára hajtani a fejed. A csókja ízét már néha a szádon érzed, ahogy könnyeden rásimul a szádra. Becsukod a szemed és elképzeled. Áll előtted és mosolyog. Nem az ajkaival, a szemeivel. Csillog és jót ígér. Majd rád nevet és nem mered tovább képzelni. Félsz. Félsz hogy…., de mitől is?! Felkavar, hogy változást hoz az életedbe, hogy beléd lát, hogy téged lát. Már akarod te is. Mindennél jobban. Érezni azt az ölelést, látni szemeit, a bőre illatát érezni, a csókjait.
Újra beszéltek. Egyre többet tudsz meg róla. Előkerül a kamera, hogy lásd a rezdüléseit, mozdulatait arra amit mondasz. Mert még nem jött el az idő, hogy lásd őt. Igaziból. Izgulsz már előtte milyennek fog találni, vajon tetszeni fogok? Messze van. Most csak így lehet. Talán lesz alkalom máshogy is.
Mikor meglátod a huncut mosolyát már értesz mindent. Már fel tudod fogni, hogy milyen is mikor magadért kellesz valakinek. Nem csak megformál a saját képére és mikor csalódik eldob, ott hagy.
Az a mosoly és szem mindent elmond. Halkan mormolod magadban: köszönöm!
Helena Winter
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: